Az elmúlt 2 év nagy változást hozott abban, hogy kinek kell megkezdenie az általános iskola első évfolyamát, és erről ki dönt. Sok helyen sokat olvashatunk a témáról, nem is kívánom különösebben részletezni, csak nagyon röviden összefoglalva: jelenleg a szülő kezdeményezésére benyújtott dokumentumok alapján az Oktatási Hivatal erre a célra felállított bizottsága, szakemberei döntenek. Vagy elfogadják a további óvodai nevelésre való kérelmet, vagy elutasítják, esetleg továbbítják az esetet a helyileg illetékes pedagógiai szakszolgálat felé, akik a döntést meghozzák. Az óvodapedagógus, aki talán a szülőtől is jobban ismeri a gyermeket tanulási helyzetben félve, súgva, diszkréten javasol(hat). Korábban ez egészen másként volt.

Gyógypedagógusként azon a véleményen vagyok, hogy amíg szükséges és lehetséges, maradhasson a gyermek óvodában. Miért? Azért, mert vannak olyan biológiai, testi, idegrendszeri érési és funkcionális képességek, folyamatok, amelyek túl korai iskolába lépés esetén alkalmatlanná teszik a gyermeket a sikeres iskolai beválásra, vagy legalább is megnehezítik a tanulási folyamatot. Sajnos maga a korai iskolakezdés szül sok későbbi tanulási nehézséget vagy zavart.

De mik is ezek a dolgok?

A kezek csontosodása sok esetben csak 8 éves korra fejeződik be. Tehát az írás, rajzolás, színezés, az olló és az evőeszközök megfelelő használata eddigre várható el.

A fogváltás és a 6-os őrlő fogak megjelenése szintén a testi érettség jelei. Ám nem biztos, hogy 6 évesen ezek minden gyermeknél elindulnak.

Az olvasás és írás egyik legfontosabb alapja a beszédhangok auditív megkülönböztetése és a szavak hangokra bontása. Saját tapasztalatom szerint sok kisgyermeknél ez a képesség csak 6,5 – 7  éves kor között alakul ki, ha tetszik, „érik meg”.

A gyermekek koncentrált és tudatos figyelme az életkor előrehaladtával nő fokozatosan. A 6 éves gyermekek közül sokan a 10 perces koncentrált figyelemre sem képesek, de a 7-8 éves gyermektől is éppen csak ennyit szabad elvárnunk.

Valamint a legnagyobb kérdés – sajnos az életben ez a legkisebb súlyú –, hogy a gyermek maga mennyire motivált a tanulásra és mennyire igényli még a szabadabb, kötetlenebb játékot.

Mindez csak dióhéjban vázolja a kérdéseket, a továbbiakban részletezni fogom ezeket olyan hétköznapi példákkal, amelyekkel valóban nap mint nap szembesülünk, de megoldásokat kevésbé látunk rájuk. Mert hiába dolgozik mindenki lelkiismeretesen, valahogy a működő elemekből mégsem lesz egy egész.

Nagyvonalakban vázolom, hogy mi mindent kellene tudnia egy kisgyereknek ahhoz, hogy viszonylag könnyen boldoguljon az iskolai élet első évében. A gyermekek egy része természetesen könnyedén veszi az akadályokat, hiszen úgy lép be a tanterembe, hogy az alábbi magasságokat már megugrotta. De sajnos vannak olyan gyerekek, talán egyre több, akik valamiért még nem. Mit is várunk tehát?

1. Tudjon a gyermek 45 percen keresztül aktívan részt venni a tanítási órákon. Minden pedagógus tudja, hogy ez képtelenség. Ideális esetben 5-8 percenként kellene feladatot, helyzetet, csatornát váltani. Ami valljuk be, 30 fős osztályok esetén valóban nagyon megterhelő, szinte elképzelhetetlen feladat.
2. Elvárás, hogy teljesen önálló legyen, azaz önállóan öltözzön, vetkőzzön, mosdózzon, egyen, használjon kést, villát, ollót. Feltehetjük a kérdést, hogy ez olyan nagy dolog? Sajnos igen. Mert egyes óvodákban, még inkább a családokban ez sokszor nem elvárás. Reggel a szülők sietnek munkába, könnyebb öltöztetni a hatévest. Az óvodai torna időhatárok között mozog, mert át kell adni a termet, jön a tízórai, a dajka néninek másik csoportba kell mennie stb. Muszáj öltöztetni a gyereket. Délután a szülő rohan, hogy még be tudjon vásárolni, hogy odaérjenek különórára, vagy a nagyobb testvérért az iskolába, s lássuk be, valóban mind-mind fontos feladat, így a gyerekeket ismét öltöztetni kell. Használjanak kést és villát, amikor alig van idő ebédelni, mert jönnek a nem alvós gyerekekért, vagy altatni kell az ott alvósokat? Legfeljebb 2 felnőtt van 25-27 gyermekre, amikor ollót vagy kést kell adni a kezükbe. Szerintem sem reális elvárás. Otthon a szülők többsége rohan, kapkod, a megélhetésért küzd, másodállást vállal, a napi 10-12 óra munka mellett főz, mos, takarít, vasal, ceruzát hegyez, leckét ellenőriz, esetleg állatokat lát el. Így valóban nehéz elképzelni, hogy 50-60 percig tud vacsorázni a család, csak mert meg kell tanulni a kés használatát. Tehát a rendszer minden résztvevője érintett és „hibás”, mindenki elmulaszt valamit. Mindenki. Akkor valóban mindenki hibás? Vagy valahol máshol van a probléma gyökere?
3. Vegyünk egy egyszerű, hétköznapi dolgot, ami még nagyon messze van a tanulástól. Képzeljünk el egy helyzetet, ami talán nem is olyan különleges, hogy egy kisgyerek egy földszinti, néhány csoportos óvodából bekerül egy többemeletes, 16-24 „csoportos”, azaz osztályos iskolába. S sokszor már az első napon egyedül vagy hasonló korú és képességű kortársaival kell tájékozódnia egy épületben és egy udvaron. Esetleg fel sem éri az akasztót, be kell kötnie a cipőjét, ami az előző szünetben a kapkodásban becsomózódott. De a tanítónak már nem feladata, hogy ezeket a folyamatokat felügyelje, hiszen neki is csak 10 perce van enni, inni, mosdóba menni, egy másik osztályba átmenni, naplót cserélni. Ugyanakkor tény, hogy egy 6 – 6,5  éves gyermek, aki a korábban említett nehézségek miatt erre nem biztos, hogy felkészítést kapott, egyedül marad egy számára megoldhatatlannak tűnő, frusztráló, kudarcot jelentő élethelyzetben. Míg az óvodában a daduska nénik sokat segítettek, sajnos az első osztályosoknak és a tanítóknak nincs ilyen segítségük.

További részletek a második részben